József Attila
The son of Áron József - a soap factory worker of Székely and Romanian origin from Banat - and a Hungarian peasant girl with Cuman ancestry - Borbála Pőcze - was born in Ferencváros, a poor district of Budapest. He had two elder sisters: Eta and Jolán. When Attila József was three he was sent to live with foster parents after his father abandoned the family and his mother became ill. Because the name Attila was not well known at the time, his foster parents called him Pista.
His mother died in 1919, aged only 43. After this, he was looked after by Ödön Makai, his brother-in-law. Later he applied to the Franz Joseph University – his dream was to become a secondary school teacher – but he was soon turned out when a man named Antal Horger determined he was unfit for teaching because of a provocative poem he had written (With All My Heart).
After this he tried to support himself with the little money he earned by publishing his poems. He started showing signs of schizophrenia, and was treated by psychiatrists (now he probably would be diagnosed with borderline personality disorder). He never married and only had a small number of affairs, but frequently fell in love with the women who were treating him.
He died on 3 December 1937 at Balatonszárszó. Crawling through the railway tracks, he was crushed by a starting train. The most widely accepted view is that he committed suicide, but some experts say that his death was by accident.
“És keressük az igazságotLábunk elkophat hónaljig,Sej haj, fütyülve baktatunk,Igazságot keresünk, deNem találunk még seholse.Nincsen batyunk, csak az agyunk,Betyárkodó Ábel vagyunk,Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,Gondolatunk az ördögé,Lelkünket meg Isten fogjaSziklaszántó ostorosba.Hogyha tél van, hát didergünkS nem is tudjuk, hogy didergünk,Szemünk, fülünk lefagy együtt,Lázas szóval melengetjük,Nem hálunk soha árnyékban,Zsebünkben is csak szándék van,Magunk vagyunk: a kenyerünk,Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,Ínség, asszony nem bir velünk,Északnak meg délnek megyünk,Koldusokkal parolázunk,Ott a tanyánk, ahol ázunk,Összenőtt már a két kezünkS nem könyörgünk, nem vétkezünk,Nagy éhünk van s nem éhezünk,Mindig korábban érkezünk,Szájunkra a jövő hágott,Kiáltunk emberebb világot,Szeretetet, szabadságot,Szél a lábunk, arcunk áldott,Nézünk minden követ, ágot,Ahol utat ki se vágott,Sej haj, dallal, jó vigasszal,Asztaltalan szómalaszttalKeressük az igazságot.”
“A csodaKár volna magamat eladnomCélért, eszméért, okért, hitért.Hogy magyarázzam az eget másoknak.Eladni magamat semmiért.Te vén szilvafa, ugye, igazam van?Te tudod, te százesztendőt éltél!…S akkor sikított, elbőgte magátA kert mellett egy vén acéltehén.Nem is acél volt, hanem drágakő.Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény.Tele gyerekekkelKőrhinta forgott búgva, vidáman,Szarvai hegyén.És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt,Késnyelek hullottak pengétlenülA szemeibül.- Ó, mennyi dinamit lakikÉn élve síró szemeimben! -A föld egyszerre elszaladt alólunkÉs elszaladt alólunk minden;Ég, csók, tűz, magam s a semmi.A tehén lángszőre szintén elszaladt,Aztán visszajöttS a homlokomon kezdett énekelni.Fehér vízben hevertünk egymás mellett,Szivemben ő s az ő szivében én.Hátulról keresztülnéztem magamonS úgy láttam, hogy bennem él továbbA tehén.S tele gyerekekkelKőrhinták forogtak vidámanSzarvai hegyén.Nem szúrt vele, csak fölemelte.Arrabökött, amerre elszaladtunkA föld, az ég, a tűz, a semmi s énS én szégyenverten lopózkodtam arra,Hogy embertszülő tüzet énekeljekÖrökké, újraJeges, havasIsmeretlen hegyek tetején.”