Magda Szabó
Magda Szabó was a Hungarian writer, arguably Hungary's foremost female novelist. She also wrote dramas, essays, studies, memories and poetry.
Born in Debrecen, Szabó graduated at the University of Debrecen as a teacher of Latin and of Hungarian. She started working as a teacher in a Calvinist all-girl school in Debrecen and Hódmezővásárhely. Between 1945 and 1949 she was working in the Ministry of Religion and Education. She married the writer and translator Tibor Szobotka in 1947.
She began her writing career as a poet, publishing her first book
Bárány
("Lamb") in 1947, which was followed by
Vissza az emberig
("Back to the Human") in 1949. In 1949 she was awarded the Baumgarten Prize, which was--for political reasons--withdrawn from her on the very day it was given. She was dismissed from the Ministry in the same year.
During the establishment of Stalinist rule from 1949 to 1956, the government did not allow her works to be published. Since her unemployed husband was also stigmatized by the communist regime, she was forced to teach in an elementary school during this period.
Her first novel,
Freskó
("Fresco"), written in these years was published in 1958 and achieved overwhelming success among readers. Her most widely read novel,
Abigél
("Abigail", 1970), is an adventure story about a schoolgirl boarding in eastern Hungary during the war.
She received several prizes in Hungary, and her works have been published in 42 countries. In 2003, she was the winner of the French literary prize Prix Femina Étranger for the best foreign novel.
Her novel Abigél was popularized through a much-loved television series in 1978. Abigél was also chosen as the sixth most popular novel at the Hungarian version of Big Read. Her three other novels that were in the top 100 are
Für Elise
,
An Old-Fashioned Story
, and
The Door
.
“Csak azok halnak meg, akik egész életükben nem csináltal semmit. Aki tett valamit, nem magáért, mindenkiért, az megmarad.”
“Du sagtest, dein wirkliches Wesen würde niemand ertragen, du müßtest dich ständig transponieren, um einen Platz in der menschlichen Welt zu finden.”
“Nem látja, hogy rám hiába villog, nekem senki se kell, aki nem tökéletesen az enyém? Maga mindenkit berakna egy dobozba, aztán mikor ki kell, azt veszi elő, ez itt a barátnőm, ez az unokatestvérem, ez az öreg keresztanyám, ez a szerelmem, ez az orvosom, ez a préselt virág Rhodosz szigetéről, na, hagyjon engem békén. Ha egyszer nem leszek, majd nézzen ki olykor a temetőbe, az elég, ha nem vállaltam azt az embert barátnak, mert férjnek óhajtottam, maga se játssza itt nekem azt, hogy maga az én meg nem született gyermekem.”
“Nem hal meg olyan könnyen az ember, ezt tanulja meg, csak majdnem, aztánkésőbb olyan okos lesz attól, amit kiállott, hogy azt kívánja, bár még egyszer butalehetne, tökbuta.”
“Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam: én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.”
“A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni, ami már nem álom. Hogy egyszer, életemben egyetlenegyszer nem az alvás agyvérszegénységében, hanem valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető. Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem, mint az Istennek, és én is azt hittem magamról abban a végzetes percben, isten vagyok, bölcs, megfontolt, jó és racionális. Tévedtünk mind a ketten, az is, aki bízott bennem, és én is, aki elbíztam magamat.”
“Fáradt vagy, mert főzöl, és takarítasz, és vásárolsz, és nem sikerül senkit se találnod, akit elviselsz a közeledben, mert nem valakit keresel te, hanem azt az egyetlent, aki soha többé nem jön el hozzád, Emerencet.”
“Mikor nagyon éles késsel döfik szíven az embert, még nem esik össze azonnal. Mindannyian tudtuk, Emerenc elvesztésének tudata nem most aktivizálódik még bennünk, később ingunk meg, később esünk a földre, s azt sem itt tesszük [...], hanem az utcán, ahol soha többé nem seper már, vagy a kertben, ahol hasztalan osonnak majd a sérült, bársonytalpú macskák és kóbor kutyák, nem dob nekik ételt senki.”
“...mondtam, olyan botrány még nem volt, mint amilyen lesz a Parlamentben, ha én ott megjelenek, mit gondol, érdekel engem, mit tervezett, szőtt ott magában meg a barátaival, miközben én szerettem, ő meg nem szeretett? Szerettem őt. Hallja? Nem a fejit, a tudományát, mert az vitte el tőlem, az a nagyokos feje, tele tannal [...] Olyan bátor volt, életerős, olyan vidám, mint aki nem hal meg soha. És az a rengeteg könyv meg az a végtelen tudomány! Ki akarta azt mind megtanulni, feleljen?”