“Delik Deşik kirpi gibisin çocuk her tarafın diken kim elini uzatsa delik deşik üstelik sen de kan içindesin”

“Hayatımda ben yokum; başkaları da yok; kise beni ilgilendirmiyor, çünkü: Ben kendi kendimi ilgilendirmiyorum.”

“-Kur'an'da bir cümle olduğunu biliyor musun? diyorum: "Herkesin kaderini boynuna astık" diye. - Hayır, diyor, ben kaderci değilim, kaderle alışverişim yok. Ben, dünyanın kaderiyim belki. Hiç değilse onunla ilgiliyim. Kur'an'da değil, fakat galiba Tevrat'ta şöyle bir cümle olacak:...ve seni Babil'den öte götüreceğim" İşte benim için bütün mesela bu! Babil'den öte gitmek.”

“Ağır bir nakış örneğinin zorlu ilmekleri gibi her hücreme işliyor Elif. Karşı koymuyorum buna. Bırakıyorum kendimi... Varsın bu kara sevda, delik deşik işlesin ruhuma...”

“A csodaKár volna magamat eladnomCélért, eszméért, okért, hitért.Hogy magyarázzam az eget másoknak.Eladni magamat semmiért.Te vén szilvafa, ugye, igazam van?Te tudod, te százesztendőt éltél!…S akkor sikított, elbőgte magátA kert mellett egy vén acéltehén.Nem is acél volt, hanem drágakő.Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény.Tele gyerekekkelKőrhinta forgott búgva, vidáman,Szarvai hegyén.És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt,Késnyelek hullottak pengétlenülA szemeibül.- Ó, mennyi dinamit lakikÉn élve síró szemeimben! -A föld egyszerre elszaladt alólunkÉs elszaladt alólunk minden;Ég, csók, tűz, magam s a semmi.A tehén lángszőre szintén elszaladt,Aztán visszajöttS a homlokomon kezdett énekelni.Fehér vízben hevertünk egymás mellett,Szivemben ő s az ő szivében én.Hátulról keresztülnéztem magamonS úgy láttam, hogy bennem él továbbA tehén.S tele gyerekekkelKőrhinták forogtak vidámanSzarvai hegyén.Nem szúrt vele, csak fölemelte.Arrabökött, amerre elszaladtunkA föld, az ég, a tűz, a semmi s énS én szégyenverten lopózkodtam arra,Hogy embertszülő tüzet énekeljekÖrökké, újraJeges, havasIsmeretlen hegyek tetején.”

“És keressük az igazságotLábunk elkophat hónaljig,Sej haj, fütyülve baktatunk,Igazságot keresünk, deNem találunk még seholse.Nincsen batyunk, csak az agyunk,Betyárkodó Ábel vagyunk,Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,Gondolatunk az ördögé,Lelkünket meg Isten fogjaSziklaszántó ostorosba.Hogyha tél van, hát didergünkS nem is tudjuk, hogy didergünk,Szemünk, fülünk lefagy együtt,Lázas szóval melengetjük,Nem hálunk soha árnyékban,Zsebünkben is csak szándék van,Magunk vagyunk: a kenyerünk,Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,Ínség, asszony nem bir velünk,Északnak meg délnek megyünk,Koldusokkal parolázunk,Ott a tanyánk, ahol ázunk,Összenőtt már a két kezünkS nem könyörgünk, nem vétkezünk,Nagy éhünk van s nem éhezünk,Mindig korábban érkezünk,Szájunkra a jövő hágott,Kiáltunk emberebb világot,Szeretetet, szabadságot,Szél a lábunk, arcunk áldott,Nézünk minden követ, ágot,Ahol utat ki se vágott,Sej haj, dallal, jó vigasszal,Asztaltalan szómalaszttalKeressük az igazságot.”

“I don't know about you, the world is here to be mythologized. It has, therefore, no other end. Transforming into myth, to be a myth! That's what we call eternity.”