“Ezt a világot nem az atombomba fogja elpusztítani, akármit is írnak az újságok, hanem a nevetségesség, a banalitás, és az a megátalkodott szokás, hogy mindenből viccet csinálunk, méghozzá rossz viccet.”

“Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam: én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.”

“A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

“Te mondod folyton, hogy az embernek egyre több dolgot kell megismernie, és ha ezt abbahagyja, olyan lesz, mint a többi ember, és hogy addig kell elérnie valamit, míg ezt a folytonos megismerést abba nem hagyja.”

“Fölöslegesen dobták ki a tudósok és a filozófusok a sors fogalmát és cserélték fel az okság fogalmára. Ez nem más, mint hogy homokba dugjuk a fejünket, és félünk szembenézni az élettel. A sors teljességgel reális, abszolút életszerű kategória. Semmilyen vonatkozásban sem kitaláció, hanem magának az életnek a kegyetlen ábrázata. Mi magunk naponta használjuk ezt a terminust és fogalmat; naponta és óránként látjuk a magunk és mások életében a sors működését; kitűnően tudjuk és értjük, hogy nem kezeskedhetünk életünk egyetlen másodpercéért sem; fájdalmasan tapasztaljuk, hogy a jövő ismeretlen, sötét, mint a végtelen messzeségbe tűnő alkonyati köd: és akkor mindezek ellenére, hamis teóriák és durva előítéletek kedvéért megvetjük ezt a fogalmat mint kitalációt, mint fikciót, mint semmiféle realitásnak sem megfelelő eszmét.”

“Az a helyzet, hogy hinni akarunk. A diákok a klasszikusokban, a választópolgárok a képviselőikben, az országok az államférfiakban, ámde nem tudnak hinni bennük. Mert nagy a hangzavar, és a sok kusza, önellentmondó és meggondolatlan bírálat közt nem tudnak eligazodni. Az újságok esetében még rosszabb a helyzet. Bármely gazdag, reakciós párt, ha kellőképp áthatja a pénzügyi zsenialitásnak nevezett kapzsiság és bírvágy szelleme, bízvást szert tehet egy újságra, amely aztán lelki tápláléka lesz sok ezer fáradt és űzött embernek, akit annyira lefoglal az úgynevezett modern élet, hogy már csak előemésztett eledel fogyasztására képes. A választó két rongyos centért politikai meggyőződést, előítéletet és filozófiát vásárolhat magának.”