“Minden itt látható könyvnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla. Ahányszor csak valaki a kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja lapjait, a könyv szelleme újraéled, erőre kap. (...) Az itt található könyvek mindegyikéről elmondható, hogy egyszer a legjobb barátja volt valakinek.”

“-...a boldogságot nem találjuk meg benne.-De hát megtaláljuk-e egyáltalán?-Meg. Egyszer csak találkozunk vele....-Egyszer csak találkozunk vele-ismételte meg Rodolphe-, egyszer, hirtelen, mikor már lemondtunk róla. És akkor megnyílik a láthatár, s mintha erős hangot hallanánk: "Itt van!". Úgy érezzük, egész életünket rá kell bíznunk valakire, mindent nekiadunk, mindent feláldozunk érte. Nem beszélünk, kitaláljuk egymás gondolatát. Egymást látjuk álmunkban. (És ránézett Emmára.) Szóval, itt van, itt van az a kincs, amit annyit kerestünk, itt, előttünk, csillog, villog. De mégse tudjuk biztosan, nem merjük elhinni, káprázik a szemünk, mint mikor sűrű sötétből kilépünk a fényre.”

“...mert maguk voltak a létezés, miközben a létezésből mégis ki voltak zárva, vagyis oly közel estek a létezéshez, hogy azonossá váltak vele, és a létezés nem látszik soha, így hát ha itt voltak is, amikor nem voltak itt, belőlük soha nem maradt semmi, csak a vágyakozás, hogy jöjjenek, csak a félelem, hogy jönni fognak, csak az emlékük maradt, hogy jártak itt, de a legfájóbb az volt, nézett föl Genji herceg unokája az égre, hogy amelyik egyszer itt volt, az soha többé nem jött vissza.”

“Víz alatt élek. Minden lassú és távoli. Tudom, hogy odafenn van egy világ, egy napsütötte, gyors világ, ahol az idő úgy pereg, ahogyan homokórában a száraz homok, de itt lenn, ahol én vagyok, levegő és hang és idő és érzés mind sűrű és vastag.(Az időutazó felesége)”

“Hallottam egy keleti uralkodóról, aki azt a feladatot rótta bölcseire, hogy találjanak fel neki egy olyan mondatot, mely minden időkben s minden helyzetben igaz és alkalmas. S ők e szavakat tárták elé: "És ez is elmúlik egyszer." (Kurt Vonnegut: Időomlás /r./)”

“Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk.”