“- Na és maga, hogy áll a nőkkel, Daniel?- Igazság szerint nem tudok róluk túl sokat.- Tudni senki sem tud róluk sokat, még Freud sem, sőt, talán még ők maguk sem, de nem is kell. Olyan ez, mint az elektromos áram: ahhoz, hogy megüssük vele az ujjunkat, nem szükséges tudnunk, hogyan működik.”

“Nemcsak a gimnazisták, de a tiszteletre méltó tudósok sem veszik észre, hogy a fizika és az asztronómia unalmas, sőt visszataszító, sőt mi több egyszerűen őrült délibáb, az a bizonyos lyuk, amelyiket persze szintén lehet szeretni és tisztelni. A lyukimádók, azt mondják, a mai napig nem tűntek el az isten háta mögötti Szibériából. Nekem pedig, bűnös léleknek, sehogyan sem fér a fejembe: hogyan tud ez a föld mozogni? Tankönyveket olvastam, valaha magam is asztronómusnak akartam lenni, sőt egy asztronómust vettem feleségül. De még mindig nem tudom magam meggyőzni arról, hogy a föld forog, és nincs semmiféle égbolt. Csak valami ingamozgások vannak, meg valami parallaxisok, valami elhajlások valahonnan valahová… Nem túl meggyőző. Valahogy olyan híg az egész. Hiszen az egész földről van szó, önök meg itt valami ingákat lóbálnak. És ami a fő, hogy ez az egész olyan kényelmetlen, idegen, gonosz, kegyetlen.”

“Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.”

“Nem látja, hogy rám hiába villog, nekem senki se kell, aki nem tökéletesen az enyém? Maga mindenkit berakna egy dobozba, aztán mikor ki kell, azt veszi elő, ez itt a barátnőm, ez az unokatestvérem, ez az öreg keresztanyám, ez a szerelmem, ez az orvosom, ez a préselt virág Rhodosz szigetéről, na, hagyjon engem békén. Ha egyszer nem leszek, majd nézzen ki olykor a temetőbe, az elég, ha nem vállaltam azt az embert barátnak, mert férjnek óhajtottam, maga se játssza itt nekem azt, hogy maga az én meg nem született gyermekem.”

“Az emberek a kimerítő, elnyűvő szorongás miatt költöznek el. A miatt a mardosó érzés miatt, hogy mindegy, milyen keményen dolgoznak, erőfeszítésük nem hoz semmi eredményt, hogy amit egy éven át felépítenek, egy nap alatt ledöntik mások. A miatt a sejtelem miatt, hogy a jövő el van zárva, hogy ők még csak boldogulhatnak, de a gyerekeik már nem. A miatt az érzés miatt, hogy semmi sem fog változni, hogy boldogok és jómódúak csak máshol lehetnek.”

“Az emberek, gondoltam, biztonságra vágynak. Képtelenek elviselni a gondolatot, hogy szeretteik már nem léteznek, és magukat sem tudják nem létezőnek elképzelni. Végül azt írtam, hogy az emberek azért hisznek a túlvilágban, mert nem tudják elviselni, hogy ne így tegyenek.”