“Nem voltam több egy kisfiúnál, aki azt hiszi, hogy övé az egész világ, csak mert egy órára birtokba vehette a mindenséget, s még nem tudja, hogy egy másodperc alatt elveszítheti.”

“Az emberek a kimerítő, elnyűvő szorongás miatt költöznek el. A miatt a mardosó érzés miatt, hogy mindegy, milyen keményen dolgoznak, erőfeszítésük nem hoz semmi eredményt, hogy amit egy éven át felépítenek, egy nap alatt ledöntik mások. A miatt a sejtelem miatt, hogy a jövő el van zárva, hogy ők még csak boldogulhatnak, de a gyerekeik már nem. A miatt az érzés miatt, hogy semmi sem fog változni, hogy boldogok és jómódúak csak máshol lehetnek.”

“Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.”

“Szerintem a depressziónak a legfőbb oka az, hogy valaki egy szép napon rájön arra, hogy egész életében szerepeket játszott. Halvány gőze sincs arról, hogy ő tulajdonképpen ki valójában, de nem akar többé szerepet játszani, és nem tudja, hogy akkor mit csináljon. Ez a depresszió. Nem kémiai dolog, egzisztenciális dolog.”

“...megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hogy dolgok szülessenek és szétessenek, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez olyan mértékben bele van szerekesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezetett sehová, mert azt a bűzt csak érzi, bármerre néz, bármerre fordítja a fejét, ez a bűz ott van, mert végül is az ítélet, mely szintén azonos a világgal, azt is tartalmazza, hogy a hiábavalóságnak is és megvetésnek is, mely a szándék formáját öltötte fel, a tudatában kell legyen, a hiábavalóságnak és a megvetésnek is, folyton, minden egyes pillanatban, aki gondolkodni kezd, viszont elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya, és iszonyatosan facsarja az orrát a bűz, így hát ő mit tehetne, áltatja magát, azzal áltatja, hogy hagyja, menjenek a dolgok a maguk természetes útján...”

“Nem látja, hogy rám hiába villog, nekem senki se kell, aki nem tökéletesen az enyém? Maga mindenkit berakna egy dobozba, aztán mikor ki kell, azt veszi elő, ez itt a barátnőm, ez az unokatestvérem, ez az öreg keresztanyám, ez a szerelmem, ez az orvosom, ez a préselt virág Rhodosz szigetéről, na, hagyjon engem békén. Ha egyszer nem leszek, majd nézzen ki olykor a temetőbe, az elég, ha nem vállaltam azt az embert barátnak, mert férjnek óhajtottam, maga se játssza itt nekem azt, hogy maga az én meg nem született gyermekem.”