“...tizennyolc évesen általában tetszeni akarunk, és a tudat, hogy külsőnk erre alkalmatlan, korántsem lélekemelő.”

“Nem volt erőm újra átérezni azt a megmagyarázhatatlan rettenetet, amelyet a hiánya és a tudat idézett elő bennem, hogy végérvényesen elveszítettem. Tudtam, hogy egyszer, hónapokkal, évekkel később még visszatér hozzám, s hogy örökre emlékezni fogok az érintésére, a mozdulataira, a szavaira, amelyek nem hozzám tartoztak, és amelyekre valószínűleg nem is voltam méltó.”

“Az a helyzet, hogy hinni akarunk. A diákok a klasszikusokban, a választópolgárok a képviselőikben, az országok az államférfiakban, ámde nem tudnak hinni bennük. Mert nagy a hangzavar, és a sok kusza, önellentmondó és meggondolatlan bírálat közt nem tudnak eligazodni. Az újságok esetében még rosszabb a helyzet. Bármely gazdag, reakciós párt, ha kellőképp áthatja a pénzügyi zsenialitásnak nevezett kapzsiság és bírvágy szelleme, bízvást szert tehet egy újságra, amely aztán lelki tápláléka lesz sok ezer fáradt és űzött embernek, akit annyira lefoglal az úgynevezett modern élet, hogy már csak előemésztett eledel fogyasztására képes. A választó két rongyos centért politikai meggyőződést, előítéletet és filozófiát vásárolhat magának.”

“...megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hogy dolgok szülessenek és szétessenek, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez olyan mértékben bele van szerekesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezetett sehová, mert azt a bűzt csak érzi, bármerre néz, bármerre fordítja a fejét, ez a bűz ott van, mert végül is az ítélet, mely szintén azonos a világgal, azt is tartalmazza, hogy a hiábavalóságnak is és megvetésnek is, mely a szándék formáját öltötte fel, a tudatában kell legyen, a hiábavalóságnak és a megvetésnek is, folyton, minden egyes pillanatban, aki gondolkodni kezd, viszont elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya, és iszonyatosan facsarja az orrát a bűz, így hát ő mit tehetne, áltatja magát, azzal áltatja, hogy hagyja, menjenek a dolgok a maguk természetes útján...”

“Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk.”

“Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.”