“Úgy éld minden napodat, mintha az volna az utolsó"- ezt szokták tanácsolni, de őszintén, kinek van erre energiája? Mi van, ha esik az eső, vagy ha az embernek kicsit nyomott a hangulata? Az egész valójában teljesen kivitelezhetetlen. Sokkal jobb, gondolta Emma, ha egyszerűen csak megpróbálsz jó, bátor és vakmerő lenni, és nyomot hagyni magad után a világban. Nem kell teljesen megváltoztatni a világot, csak azt a kicsit, ami körülötted van. Lépj ki a világba a szenvedélyeddel meg az elektromos írógépeddel és dolgozz nagy odaadással... valamin. Mondjuk változtasd meg az emberek életét a művészettel. Becsüld meg a barátaidat, maradj hű az elveidhez, élj szenvedélyesen, élj teljes és jó életet. Tapasztalj új dolgokat. Szeress és szeressenek viszont, ha lehetőséged van rá.”

“A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

“Miért költöznek el az emberek? Mi veszi rá őket, hogy feltépjék gyökereiket és elhagyjanak mindent, amit ismernek, a látóhatáron túli ismeretlenért? Miért másszák meg a formaságoknak e Mount Everestjét, amitől az ember koldusnak érzi magát? Miért lépnek be ebbe a dzsungelbe, ahol minden új, idegen és nehéz? A válasz ugyanaz az egész világon: az emberek a jobb élet reményében költöznek el.”

“Az emberek hisznek, gondolta Árnyék. Az emberek ilyenek. Hisznek. És nem vállalnak felelősséget a hitükért: a világra hívnak bizonyos dolgokat, de nem bíznak hitük teremtményeiben. Benépesítik a sötétséget – kísértetekkel, istenekkel, elektronokkal, mesékkel. Az emberek álmodnak és hisznek: és a hit, a sziklaszilárd hit az, ami miatt a dolgok megtörténnek.”

“Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk.”

“Eszébe jutott Szerda megjegyzése, és önkéntelenül elmosolyodott: túl sok emberrel találkozott, akik mondogatták, hogy tilos elfojtani az érzéseket, ki kell mutatni az érzelmeket, szabadon kell ereszteni a fájdalmat. Árnyék úgy gondolta, sok minden szól az érzelmek elfojtása mellett. Ha elég sokáig és elég mélyen eltemeted őket, egy idő után nem érzel semmit.”