“Ő nem értette az életet. Fogalma sem volt, mért született erre a világra.Úgy gondolkozott, hogy akinek részévé jutott ez az ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden felelősség alól föl van mentve s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar, például végigfeküdhet a kocsiúton és minden ok nélkül elkezdhet jajgatni, anélkül, hogy különösebb megrovást érdemelne. De éppen mert az életet a maga egészében értelmetlenségnek tartotta, a kis részeit külön-külön mind megértette, minden embert kivétel nélkül, minden magasztos és aljas szempontot, minden elméletet s ezeket azonnal magáévá is tette. Ha valaki öt percig beszél neki okosan, hogy térjen át a mohamedán-hitre, ő áttér rá, föltéve, hogy megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.Így élni a nagy esztelenségben a kisebb esztelenségek közepette, véleménye szerint nem is oly ostobaság, sőt talán a leghelyesebb, a legstílusosabb életmód.”

“A jó modor annak beismerése, hogy minden ember törékeny, és így csak kesztyűs kézzel szabad bánni vele. Na mármost, az emberi tisztelet… az ember nem könnyen mond egy másik embert gyávának vagy hazugnak, de ha valaki azzal tölti az életét, hogy mások érzelmeit kíméli, a mások hiúságát táplálja, végleg elveszti minden érzékét ahhoz, hogy felismerje, mit kell valóban tisztelnie bennük.”

“Csakhogy egy ilyen város mindig kitermeli az álmatlanjait; maga is álmatlan szerveződés, örökké éneklő vezetékekkel; sok millió lakója között mindig akadnak olyanok, akik kifelé bámulnak az ablakon; nem pedig alszanak, mint szoktak. És minden éjjel mások. Hogy most éppen ő, és nem más, az merő véletlen.”

“Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.”

“- Na és maga, hogy áll a nőkkel, Daniel?- Igazság szerint nem tudok róluk túl sokat.- Tudni senki sem tud róluk sokat, még Freud sem, sőt, talán még ők maguk sem, de nem is kell. Olyan ez, mint az elektromos áram: ahhoz, hogy megüssük vele az ujjunkat, nem szükséges tudnunk, hogyan működik.”

“A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”