“Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl, s a lehetetlent kísérli meg. Ami ezen alul van, azt lenézem - tessék megbocsátani szerénytelenségemért, hiszen még senki vagyok és semmi-, mégis lenézem, mélységesen megvetem.”

“...mondtam, olyan botrány még nem volt, mint amilyen lesz a Parlamentben, ha én ott megjelenek, mit gondol, érdekel engem, mit tervezett, szőtt ott magában meg a barátaival, miközben én szerettem, ő meg nem szeretett? Szerettem őt. Hallja? Nem a fejit, a tudományát, mert az vitte el tőlem, az a nagyokos feje, tele tannal [...] Olyan bátor volt, életerős, olyan vidám, mint aki nem hal meg soha. És az a rengeteg könyv meg az a végtelen tudomány! Ki akarta azt mind megtanulni, feleljen?”

“Nem hal meg olyan könnyen az ember, ezt tanulja meg, csak majdnem, aztánkésőbb olyan okos lesz attól, amit kiállott, hogy azt kívánja, bár még egyszer butalehetne, tökbuta.”

“Nemcsak a gimnazisták, de a tiszteletre méltó tudósok sem veszik észre, hogy a fizika és az asztronómia unalmas, sőt visszataszító, sőt mi több egyszerűen őrült délibáb, az a bizonyos lyuk, amelyiket persze szintén lehet szeretni és tisztelni. A lyukimádók, azt mondják, a mai napig nem tűntek el az isten háta mögötti Szibériából. Nekem pedig, bűnös léleknek, sehogyan sem fér a fejembe: hogyan tud ez a föld mozogni? Tankönyveket olvastam, valaha magam is asztronómusnak akartam lenni, sőt egy asztronómust vettem feleségül. De még mindig nem tudom magam meggyőzni arról, hogy a föld forog, és nincs semmiféle égbolt. Csak valami ingamozgások vannak, meg valami parallaxisok, valami elhajlások valahonnan valahová… Nem túl meggyőző. Valahogy olyan híg az egész. Hiszen az egész földről van szó, önök meg itt valami ingákat lóbálnak. És ami a fő, hogy ez az egész olyan kényelmetlen, idegen, gonosz, kegyetlen.”

“Hallottam egy keleti uralkodóról, aki azt a feladatot rótta bölcseire, hogy találjanak fel neki egy olyan mondatot, mely minden időkben s minden helyzetben igaz és alkalmas. S ők e szavakat tárták elé: "És ez is elmúlik egyszer." (Kurt Vonnegut: Időomlás /r./)”

“A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni, ami már nem álom. Hogy egyszer, életemben egyetlenegyszer nem az alvás agyvérszegénységében, hanem valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető. Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem, mint az Istennek, és én is azt hittem magamról abban a végzetes percben, isten vagyok, bölcs, megfontolt, jó és racionális. Tévedtünk mind a ketten, az is, aki bízott bennem, és én is, aki elbíztam magamat.”