“Igen: élni, míg élünk,Igen: ez a szabály.De mit csináljunk az életünkkel,Ha fáj?Élni, míg élünk”

“Nem! Nem! Nem! A szenvedésem igenis számít. Élni akarok. Muszáj belekevernem az életemet a világegyetem életébe. Az élet egy kémlelőnyílás, az egyetlen pici út egy végtelenségbe – hogyan hagyhatnám ki ezt a kurta, szűk pillantást, amit a világra vethetek? Nekem csak ez jutott!”

“Te mondod folyton, hogy az embernek egyre több dolgot kell megismernie, és ha ezt abbahagyja, olyan lesz, mint a többi ember, és hogy addig kell elérnie valamit, míg ezt a folytonos megismerést abba nem hagyja.”

“Szeretett volna nem élni vagy mindig aludni.”

“Míg az utasok többségéhez hasonlóan a légi utazás egyhangúságának látszólag megadva magát engedelmesen leszíjazva ül az előre csomagolt étel előtt, gyakran engedi szabadjára eshetőségek között kalandozó gondolatait. Odakint, tizenkétezer méterrel a föld fölött, a vékony acélfalon és a vidáman recsegő műanyagon túl mínusz hatvan fok van. Míg másodpercenként százötven méteres sebességgel süvít az ember az Atlanti-óceán fölött, azért hódol be a könnyelműségnek, mert mindenki ezt teszi. Utastársaink azért nyugodtak, mert körülöttük mindenki más nyugodtnak látszik, és ez ránk is érvényes. Ha abból a szemszögből nézzük, hogy hány halál jut egy utaskilométerre, akkor biztató a statisztika. És mi más módon vegyen részt az ember egy dél-kaliforniai konferencián? Értéktőzsde a légi utazás, egymásban tükröződő észlelések csalóka trükkje, a közös alapba gyűjtött hit törékeny szövetsége; amíg kitartanak az idegek, és nincs bomba vagy merénylő a fedélzeten, addig mindenki virul. De ha baj van, nincsenek félmegoldások. Ha tehát, más szemszögből nézzük- hány halál jut egy utazásra-, akkor már nem olyan biztatóak a számok.”

“Nem látja, hogy rám hiába villog, nekem senki se kell, aki nem tökéletesen az enyém? Maga mindenkit berakna egy dobozba, aztán mikor ki kell, azt veszi elő, ez itt a barátnőm, ez az unokatestvérem, ez az öreg keresztanyám, ez a szerelmem, ez az orvosom, ez a préselt virág Rhodosz szigetéről, na, hagyjon engem békén. Ha egyszer nem leszek, majd nézzen ki olykor a temetőbe, az elég, ha nem vállaltam azt az embert barátnak, mert férjnek óhajtottam, maga se játssza itt nekem azt, hogy maga az én meg nem született gyermekem.”

“Han tar mina händer och trycker dem mot sitt bröst, vägleder mina fingrar när de vandrar nerför hans bröstkorg innan hans läppar möter mina igen och igen och igen och drogar mig till ett delirium jag aldrig vill lämna.”