“A szülői lét és a modern genetika nagy közhelye, hogy a szülőknek alig van befolyásuk gyermekeik jellemére, vagy nincs is. Sosem tudhatja az ember, kivé lesznek. Lehetőségek, egészség, jövőbeni kilátások, beszédmodor, illemtudás- ezek alakítására lehet módjuk a szülőknek. De hogy miféle ember él majd velük egy fedél alatt, az azon múlik, melyik spermium talál rá melyik petesejtre, két pakli kártyából mely kártyákra esik a választás, hogyan lesznek megkeverve, megemelve és összepárosítva az új kombináció pillanatában. Jó kedélyű vagy neorotikus, nagylelkű vagy mohó, kíváncsi vagy unalmas, közlékeny vagy félénk, vagy bármi egyéb a kettő között;”

“A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

“De az élet- minden élet- jelentéktelennek tetszett annak fényében, hogy milyen gyorsan, milyen könnyedén összecsomagolható, szétszórható vagy kidobható egy egész élet minden cókmókja, minden apró részlete. Limlommá silányulnak a tárgyak, amint különválnak tulajdonosuktól és múltjuktól-[...]Miközben kiürültek a polcok, a fiókok, és teltek a dobozok meg a zacskók, Henry rájött, hogy igazából senki sem birtokol semmit. Mindent csak bérlünk vagy kölcsönveszünk. Ingóságaink túlélnek minket, mi hagyjuk el őket a legvégén.”

“Míg az utasok többségéhez hasonlóan a légi utazás egyhangúságának látszólag megadva magát engedelmesen leszíjazva ül az előre csomagolt étel előtt, gyakran engedi szabadjára eshetőségek között kalandozó gondolatait. Odakint, tizenkétezer méterrel a föld fölött, a vékony acélfalon és a vidáman recsegő műanyagon túl mínusz hatvan fok van. Míg másodpercenként százötven méteres sebességgel süvít az ember az Atlanti-óceán fölött, azért hódol be a könnyelműségnek, mert mindenki ezt teszi. Utastársaink azért nyugodtak, mert körülöttük mindenki más nyugodtnak látszik, és ez ránk is érvényes. Ha abból a szemszögből nézzük, hogy hány halál jut egy utaskilométerre, akkor biztató a statisztika. És mi más módon vegyen részt az ember egy dél-kaliforniai konferencián? Értéktőzsde a légi utazás, egymásban tükröződő észlelések csalóka trükkje, a közös alapba gyűjtött hit törékeny szövetsége; amíg kitartanak az idegek, és nincs bomba vagy merénylő a fedélzeten, addig mindenki virul. De ha baj van, nincsenek félmegoldások. Ha tehát, más szemszögből nézzük- hány halál jut egy utazásra-, akkor már nem olyan biztatóak a számok.”

“Az ember vagy megért mindent, vagy mindent magától értetődőnek vesz.”

“Azon tűnődött, vajon az otthon olyasmi-e, ami egyszer csak kialakul egy helyből, ahol sokáig él valaki, vagy olyasmi, amit a végén megtalál az ember, ha elég sokáig és elég erősen akarja.”

“Többek között rájössz majd, hogy nem te vagy az első, akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek viselkedése. Semmi esetre sem vagy egyedül a listán, ez izgalmas és serkentő felismerés lesz. Nagyon, nagyon sok ember volt már ilyen erkölcsi és lelki válságban, mint te most. Szerencsére volt köztük, aki feljegyezte az akkori problémáit. Tanulsz majd belőlük, ha akarsz. Mint ahogy egyszer, ha valamit már felmutattál életedben, valaki más tanul majd tőled.”