“Az első gondolatot mindig egy második követi, egyik rejtély szüli a másikat: vajon ugyanannyira élő-e mindenki más, mint ő maga? A nővére például számít-e önmagának, ugyanolyan fontos-e önmaga számára, mint Briony? Ceciliának lenni, az vajon ugyanolyan élettől pezsgő állapot-e, mint Brionynak lenni? Van-e nővérének is hullámtörés mögé rejtett titkos, igazi énje, és tölt-e vele időt, gondolkozik-e rajta, arca elé tartva egyik kinyújtott ujját? Van-e mindenkinek, apját, Bettyt, Hardmant is beleértve? Ha igen, akkor a világ, a társadalmi világ elviselhetetlenül bonyolult, kétmilliárd hang szól benne, és mindenkinek egyformán fontosak a gondolatai, mindenki egyformán ragaszkodhat foggal-körömmel az élethez, miközben egyedülállónak hiszi önmagát, pedig senki sem az. Az ember akár bele is fulladhat a jelentéktelenségbe.”

“Azon tűnődött, vajon az otthon olyasmi-e, ami egyszer csak kialakul egy helyből, ahol sokáig él valaki, vagy olyasmi, amit a végén megtalál az ember, ha elég sokáig és elég erősen akarja.”

“Mert az emberek akkor is szeretik a mesét, ha mese, éppen úgy, mint a pletykát, hiszen egyáltalán nem számít, igaz-e, ami igaz.”

“Csakhogy egy ilyen város mindig kitermeli az álmatlanjait; maga is álmatlan szerveződés, örökké éneklő vezetékekkel; sok millió lakója között mindig akadnak olyanok, akik kifelé bámulnak az ablakon; nem pedig alszanak, mint szoktak. És minden éjjel mások. Hogy most éppen ő, és nem más, az merő véletlen.”

“Az istenek meghalnak. És amikor valóban meghalnak, senki sem gyászolja őket és senki sem emlékszik rájuk többé. Az eszméket nehezebb megölni, mint az embereket, de a végén őket is el lehet pusztítani.”

“Mondanom kell valamit a félelemről. Ez az élet egyetlen igazi ellensége. Csak a félelem tudja legyőzni az életet. Okos, alattomos ellenség, én aztán tudom. Nincs benne tisztesség, kímélet, nem ismer törvényt, sem illendőséget, nem ad irgalmat. Az ember leggyengébb pontjára támad, tévedhetetlenül, könnyedén megtalálja. Mindig az agyban kezdődik. Egyik pillanatban nyugodtnak, magabiztosnak, boldognak érezzük magunkat. Aztán a félelem, a csendes kétség mezébe rejtezve, beoson az agyunkba, mint egy kém. A kétség találkozik a hitetlenséggel, és a hitetlenség megpróbálja kilökni. De a hitetlenség szegényesen felfegyverzett gyalogos katona. A kétség könnyedén elintézi. Az ember szorongani kezd. Jön az ésszerűség, hogy harcoljon értünk. Megnyugszunk. Az ésszerűség fel van szerelve a legújabb haditechnikával. De csodálkozásunkra, a magasabb rendű taktika és sok vitathatatlan győzelem ellenére az ésszerűséget leterítik. Érezzük, hogy gyengülünk, ingadozunk. Szorongásunk rémületté változik.A félelem ezután teljesen a testünk felé fordul, amely tudja, hogy szörnyű nagy baj van. A tüdőnk már elrepült, mint egy madár, a beleink elsiklottak, mint egy kígyó. Most a nyelv roskad össze holtan, mint egy oposszum, állkapcsaink pedig egy helyben vágtatnak. A fülünk megsüketül. Izmaink reszketni kezdenek, mintha maláriát kaptak volna, és a térdünk úgy remeg, mintha táncolna. És ugyanez történik a testünk többi részével. Minden részünk, a neki legalkalmasabb módon, szétesik. Csak a szemünk működik jól. Mindig megfelelő figyelemmel kíséri a félelmet.Elhamarkodott döntéseket hozunk. Elűzzük legutolsó szövetségeseinket: a reményt és a bizalmat. És máris legyőztük magunkat. Á félelem, ami végtére csak egy érzet, diadalmaskodott rajtunk.Nehéz a dolgot szavakba foglalni. Mert a félelem, az igazi félelem, ami alapjainkban ráz meg, amit akkor érzünk, ha szemtől szembe kell állnunk halandó végünkkel, úgy befészkeli magát az emlékezetbe, mint az üszök: igyekszik mindent elrohasztani, még a szavakat is, amelyekkel beszélnénk róla. Épp ezért küzdenünk kell, hogy kifejezhessük. Keményen küzdenünk kell, hogy a szavak fényével rávilágítsunk. Mert ha nem küzdünk, ha a félelmünk szótlan sötétséggé válik, amelyet elkerülünk, amelyet talán még elfelejtenünk is sikerül, kitesszük magunkat a félelem újabb támadásainak, mert igazából sohasem szálltunk szembe az ellenféllel, amely legyőzött bennünket.”