“[...]Apám eltökélt szándéka volt, hogy hazájába - és gyerekei életébe - elhozza a huszadik századot. Egyszer meghallottam, hogy anyám megkérdezte tőle:- A gyerekek a családon belül fognak házasságot kötni?Lélegzet-visszafojtva vártam a választ.- Nem akarom azt, hogy a fiúk elvegyék valamelyik unokatestvérüket, és bezárják az asszonyt a házunkba, és azt sem akarom, hogy a lányaimat élve eltemessék valamelyik rokon házának négy fala közé - hallottam, nagy megkönnyebbülésemre, apám válaszát. - Előbb hadd végezzék el az iskolát. Aztán majd eldönthetik, hogy mihez kezdenek az életükkel.Hasonló módon reagált arra is, amikor anyám először adta rám a burkát. Vonattal mentünk Karacsiból Larkánába, amikor anyám elővette a fekete, gézszerű anyagból készült leplet, és rám adta.- Már nem vagy kislány - mondta, árnyalatnyi sajnálkozással a hangjában. A konzervatív földbirtokoscsaládoknak ezzel az ősrégi rítusával átléptem a gyermekkor világából a felnőtt világba. De milyen kiábrándító volt ez a világ! Az ég, a fű, a virágok színe eltűnt, minden szürke és néma lett. A szememet eltakaró kelme mindent elmosódottá tett. A vonatról leszállva még a járásban is akadályozott a fejem búbjától a lábujjamig az egész testemet beborító anyag. A legkisebb fuvallattól is elzárva patakokban folyt rólam az izzadság.- Pinkie ma vette fel először a burkáját - mondta anyám apámnak, amikor Al-Murtazába értünk.Apám hosszú ideig hallgatott, majd így szólt:- Nem kell viselnie. A próféta maga mondta, hogy a legjobb fátyol az, ami a szem mögött van.* Ne a ruházata, hanem az esze és a jelleme alapján ítéljék meg. - Én lettem hát az első Bhutto lány, aki megszabadult az örök félhomályban töltött élettől.[...]”