“A csodaKár volna magamat eladnomCélért, eszméért, okért, hitért.Hogy magyarázzam az eget másoknak.Eladni magamat semmiért.Te vén szilvafa, ugye, igazam van?Te tudod, te százesztendőt éltél!…S akkor sikított, elbőgte magátA kert mellett egy vén acéltehén.Nem is acél volt, hanem drágakő.Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény.Tele gyerekekkelKőrhinta forgott búgva, vidáman,Szarvai hegyén.És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt,Késnyelek hullottak pengétlenülA szemeibül.- Ó, mennyi dinamit lakikÉn élve síró szemeimben! -A föld egyszerre elszaladt alólunkÉs elszaladt alólunk minden;Ég, csók, tűz, magam s a semmi.A tehén lángszőre szintén elszaladt,Aztán visszajöttS a homlokomon kezdett énekelni.Fehér vízben hevertünk egymás mellett,Szivemben ő s az ő szivében én.Hátulról keresztülnéztem magamonS úgy láttam, hogy bennem él továbbA tehén.S tele gyerekekkelKőrhinták forogtak vidámanSzarvai hegyén.Nem szúrt vele, csak fölemelte.Arrabökött, amerre elszaladtunkA föld, az ég, a tűz, a semmi s énS én szégyenverten lopózkodtam arra,Hogy embertszülő tüzet énekeljekÖrökké, újraJeges, havasIsmeretlen hegyek tetején.”

“A terhessé vált, autóból kidobva sorsára hagyott kutya napokig keresi a gazdáit, nem eszik, és szemlátomást igencsak szenved. Aki így szabadul meg egykori kedvencétől, az rendszerint azzal ámítja magát, hogy a kutya csak egy állat. Nem is gondol arra, hogy éppen úgy képes a szenvedésre, mint az ember, s a kutya az a kivételes állat, amely eltaszítását az emberhez, az embergyerekhez hasonlóan éli meg.”

“El kellene készülni a halálra, mert oda se lehet készületlenül menni. Ő azonban úgy érezte, hogy aki a halálra elkészül, az az életre készül el, s csak az élhet, aki nyugodtan meg tudna halni.(Borotva)”

“A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

“Nóra: Más feladat az, amit előbb meg kell oldanom. Magamat kell megnevelnem. S te nem vagy az a férfi, aki segíthetsz ebben. Ezt egyedül kell megcsinálnom. (…) Ha meg akarom érteni magamat, s az egész környezetemet, egészen egyedül kell állnom.”

“Nóra: ...Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok, éppen úgy, mint te - vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek. Jól tudom, hogy a legtöbben neked adnak igazat, Torvald; valami olyasmi van a könyvekben is. De én nem törődhetek vele tovább, hogy a többség mit mond, s mi van a könyvekben. Magamnak kell a dolgokat átgondolnom, s tisztába jönnöm velük.”