“És keressük az igazságotLábunk elkophat hónaljig,Sej haj, fütyülve baktatunk,Igazságot keresünk, deNem találunk még seholse.Nincsen batyunk, csak az agyunk,Betyárkodó Ábel vagyunk,Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,Gondolatunk az ördögé,Lelkünket meg Isten fogjaSziklaszántó ostorosba.Hogyha tél van, hát didergünkS nem is tudjuk, hogy didergünk,Szemünk, fülünk lefagy együtt,Lázas szóval melengetjük,Nem hálunk soha árnyékban,Zsebünkben is csak szándék van,Magunk vagyunk: a kenyerünk,Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,Ínség, asszony nem bir velünk,Északnak meg délnek megyünk,Koldusokkal parolázunk,Ott a tanyánk, ahol ázunk,Összenőtt már a két kezünkS nem könyörgünk, nem vétkezünk,Nagy éhünk van s nem éhezünk,Mindig korábban érkezünk,Szájunkra a jövő hágott,Kiáltunk emberebb világot,Szeretetet, szabadságot,Szél a lábunk, arcunk áldott,Nézünk minden követ, ágot,Ahol utat ki se vágott,Sej haj, dallal, jó vigasszal,Asztaltalan szómalaszttalKeressük az igazságot.”

“A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

“...mert maguk voltak a létezés, miközben a létezésből mégis ki voltak zárva, vagyis oly közel estek a létezéshez, hogy azonossá váltak vele, és a létezés nem látszik soha, így hát ha itt voltak is, amikor nem voltak itt, belőlük soha nem maradt semmi, csak a vágyakozás, hogy jöjjenek, csak a félelem, hogy jönni fognak, csak az emlékük maradt, hogy jártak itt, de a legfájóbb az volt, nézett föl Genji herceg unokája az égre, hogy amelyik egyszer itt volt, az soha többé nem jött vissza.”

“Mikor nagyon éles késsel döfik szíven az embert, még nem esik össze azonnal. Mindannyian tudtuk, Emerenc elvesztésének tudata nem most aktivizálódik még bennünk, később ingunk meg, később esünk a földre, s azt sem itt tesszük [...], hanem az utcán, ahol soha többé nem seper már, vagy a kertben, ahol hasztalan osonnak majd a sérült, bársonytalpú macskák és kóbor kutyák, nem dob nekik ételt senki.”

“Az emberek a kimerítő, elnyűvő szorongás miatt költöznek el. A miatt a mardosó érzés miatt, hogy mindegy, milyen keményen dolgoznak, erőfeszítésük nem hoz semmi eredményt, hogy amit egy éven át felépítenek, egy nap alatt ledöntik mások. A miatt a sejtelem miatt, hogy a jövő el van zárva, hogy ők még csak boldogulhatnak, de a gyerekeik már nem. A miatt az érzés miatt, hogy semmi sem fog változni, hogy boldogok és jómódúak csak máshol lehetnek.”

“Van valami végleges abban, ahogyan valaki eltűnik lassan az úton, nem fordul meg, nem néz vissza. (…) Van valami végtelenül nyomorúságos, végtelenül végleges az üres útban. Csak mégy tovább, hallgatsz.(Egy júniusi nap)”