“Mindig az jár a fejemben, hogy van valahol egy folyó, aminek nagyon gyors a sodrása. És ott a vízben az a két ember, és kapaszkodnak egymásba, kapaszkodnak, ahogy csak tudnak, de végül nem bírják tovább. Túlságosan erős az áramlat. El kell engedniük egymást, és elsodródnak egymástól. Úgy érzem, hogy velünk is ez a helyzet. Igazán kár, Kath, mert egész életünkben szerettük egymást. Mégsem maradhatunk együtt örökre.”

“A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

“Az vagyok, amit érzek, gondolok és teszek. Szeretném minél teljesebben kifejezni a lényemet, mert valahogy úgy érzem, csak ezzel igazolhatom, hogy élek. Ha az a dolgom, hogy kifejezzem, ami vagyok, kell valami ugródeszka, módszer, életelv- hogy a saját kis gyászos, személyes káoszomból önkényes és ideiglenes szervezetet építsek föl. Csak most kezdek ráébredni, milyen álságos és szűkre szabott is lesz ez az ugródeszka, ez a szabvány. Ez az, amivel olyan nehéz szembenézni.”

“Az a helyzet, hogy hinni akarunk. A diákok a klasszikusokban, a választópolgárok a képviselőikben, az országok az államférfiakban, ámde nem tudnak hinni bennük. Mert nagy a hangzavar, és a sok kusza, önellentmondó és meggondolatlan bírálat közt nem tudnak eligazodni. Az újságok esetében még rosszabb a helyzet. Bármely gazdag, reakciós párt, ha kellőképp áthatja a pénzügyi zsenialitásnak nevezett kapzsiság és bírvágy szelleme, bízvást szert tehet egy újságra, amely aztán lelki tápláléka lesz sok ezer fáradt és űzött embernek, akit annyira lefoglal az úgynevezett modern élet, hogy már csak előemésztett eledel fogyasztására képes. A választó két rongyos centért politikai meggyőződést, előítéletet és filozófiát vásárolhat magának.”

“Az öreg elkísért a falu végéig, ott azután megmutatta az utat, és megmagyarázta, hogy merre kell mennem. Már akkor nem tetszett nekem a dolog. Mr. Mansfield magyarázatának a lényege az volt, hogy időnként egy bükkfaerdőn kellett keresztülmennem, amit egy nyírfaerdő váltott fel, és egy tölgyfaerdő is nagy szerepet játszott. De én, sajnos, kora ifjúságomtól kezdve városlakó voltam, és a szellemtudományok kizárólagos híve. Sose tudtam két fát megkülönböztetni egymástól.”

“Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.”