“Mi értelme Shakespeare-nek? Tudom, hogy zseni meg minden, de állandóan csak károg. - De csitt, mi fény nyilall az ablakon? A rohadt Hold, az isten szerelmére. Szedd össze magad, Vili!”

“Úgy éld minden napodat, mintha az volna az utolsó"- ezt szokták tanácsolni, de őszintén, kinek van erre energiája? Mi van, ha esik az eső, vagy ha az embernek kicsit nyomott a hangulata? Az egész valójában teljesen kivitelezhetetlen. Sokkal jobb, gondolta Emma, ha egyszerűen csak megpróbálsz jó, bátor és vakmerő lenni, és nyomot hagyni magad után a világban. Nem kell teljesen megváltoztatni a világot, csak azt a kicsit, ami körülötted van. Lépj ki a világba a szenvedélyeddel meg az elektromos írógépeddel és dolgozz nagy odaadással... valamin. Mondjuk változtasd meg az emberek életét a művészettel. Becsüld meg a barátaidat, maradj hű az elveidhez, élj szenvedélyesen, élj teljes és jó életet. Tapasztalj új dolgokat. Szeress és szeressenek viszont, ha lehetőséged van rá.”

“Nemcsak a gimnazisták, de a tiszteletre méltó tudósok sem veszik észre, hogy a fizika és az asztronómia unalmas, sőt visszataszító, sőt mi több egyszerűen őrült délibáb, az a bizonyos lyuk, amelyiket persze szintén lehet szeretni és tisztelni. A lyukimádók, azt mondják, a mai napig nem tűntek el az isten háta mögötti Szibériából. Nekem pedig, bűnös léleknek, sehogyan sem fér a fejembe: hogyan tud ez a föld mozogni? Tankönyveket olvastam, valaha magam is asztronómusnak akartam lenni, sőt egy asztronómust vettem feleségül. De még mindig nem tudom magam meggyőzni arról, hogy a föld forog, és nincs semmiféle égbolt. Csak valami ingamozgások vannak, meg valami parallaxisok, valami elhajlások valahonnan valahová… Nem túl meggyőző. Valahogy olyan híg az egész. Hiszen az egész földről van szó, önök meg itt valami ingákat lóbálnak. És ami a fő, hogy ez az egész olyan kényelmetlen, idegen, gonosz, kegyetlen.”

“De az élet- minden élet- jelentéktelennek tetszett annak fényében, hogy milyen gyorsan, milyen könnyedén összecsomagolható, szétszórható vagy kidobható egy egész élet minden cókmókja, minden apró részlete. Limlommá silányulnak a tárgyak, amint különválnak tulajdonosuktól és múltjuktól-[...]Miközben kiürültek a polcok, a fiókok, és teltek a dobozok meg a zacskók, Henry rájött, hogy igazából senki sem birtokol semmit. Mindent csak bérlünk vagy kölcsönveszünk. Ingóságaink túlélnek minket, mi hagyjuk el őket a legvégén.”

“A jó modor annak beismerése, hogy minden ember törékeny, és így csak kesztyűs kézzel szabad bánni vele. Na mármost, az emberi tisztelet… az ember nem könnyen mond egy másik embert gyávának vagy hazugnak, de ha valaki azzal tölti az életét, hogy mások érzelmeit kíméli, a mások hiúságát táplálja, végleg elveszti minden érzékét ahhoz, hogy felismerje, mit kell valóban tisztelnie bennük.”

“Úgy értem, hogy papa kezéből a tiédbe kerültem. Itt te mindent a magad ízlése szerint rendeztél be, s így nekem ugyanaz lett az ízlésem, ami neked, vagy legalább úgy tettem, nem is tudom igazán… úgy gondolom, mindkettő igaz; hol az egyik, hol a másik. De ahogy most nézem, mintha úgy éltem volna itt, mint egy szegény ember, aki csak a betevő falatját keresi meg. Abból éltem, hogy mókáztam neked, Torvald. De hát te így akartad. Te és a papa nagy bűnt követtetek el ellenem. Ti vagytok a hibásak benne, hogy semmi sem lett belőlem.”