“A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni, ami már nem álom. Hogy egyszer, életemben egyetlenegyszer nem az alvás agyvérszegénységében, hanem valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető. Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem, mint az Istennek, és én is azt hittem magamról abban a végzetes percben, isten vagyok, bölcs, megfontolt, jó és racionális. Tévedtünk mind a ketten, az is, aki bízott bennem, és én is, aki elbíztam magamat.”

“Nem látja, hogy rám hiába villog, nekem senki se kell, aki nem tökéletesen az enyém? Maga mindenkit berakna egy dobozba, aztán mikor ki kell, azt veszi elő, ez itt a barátnőm, ez az unokatestvérem, ez az öreg keresztanyám, ez a szerelmem, ez az orvosom, ez a préselt virág Rhodosz szigetéről, na, hagyjon engem békén. Ha egyszer nem leszek, majd nézzen ki olykor a temetőbe, az elég, ha nem vállaltam azt az embert barátnak, mert férjnek óhajtottam, maga se játssza itt nekem azt, hogy maga az én meg nem született gyermekem.”

“Fáradt vagy, mert főzöl, és takarítasz, és vásárolsz, és nem sikerül senkit se találnod, akit elviselsz a közeledben, mert nem valakit keresel te, hanem azt az egyetlent, aki soha többé nem jön el hozzád, Emerencet.”

“...mondtam, olyan botrány még nem volt, mint amilyen lesz a Parlamentben, ha én ott megjelenek, mit gondol, érdekel engem, mit tervezett, szőtt ott magában meg a barátaival, miközben én szerettem, ő meg nem szeretett? Szerettem őt. Hallja? Nem a fejit, a tudományát, mert az vitte el tőlem, az a nagyokos feje, tele tannal [...] Olyan bátor volt, életerős, olyan vidám, mint aki nem hal meg soha. És az a rengeteg könyv meg az a végtelen tudomány! Ki akarta azt mind megtanulni, feleljen?”

“Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam: én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.”

“Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.”

“Mikor nagyon éles késsel döfik szíven az embert, még nem esik össze azonnal. Mindannyian tudtuk, Emerenc elvesztésének tudata nem most aktivizálódik még bennünk, később ingunk meg, később esünk a földre, s azt sem itt tesszük [...], hanem az utcán, ahol soha többé nem seper már, vagy a kertben, ahol hasztalan osonnak majd a sérült, bársonytalpú macskák és kóbor kutyák, nem dob nekik ételt senki.”