“Eszébe jutott Szerda megjegyzése, és önkéntelenül elmosolyodott: túl sok emberrel találkozott, akik mondogatták, hogy tilos elfojtani az érzéseket, ki kell mutatni az érzelmeket, szabadon kell ereszteni a fájdalmat. Árnyék úgy gondolta, sok minden szól az érzelmek elfojtása mellett. Ha elég sokáig és elég mélyen eltemeted őket, egy idő után nem érzel semmit.”

“Csakhogy egy ilyen város mindig kitermeli az álmatlanjait; maga is álmatlan szerveződés, örökké éneklő vezetékekkel; sok millió lakója között mindig akadnak olyanok, akik kifelé bámulnak az ablakon; nem pedig alszanak, mint szoktak. És minden éjjel mások. Hogy most éppen ő, és nem más, az merő véletlen.”

“Azon tűnődött, vajon az otthon olyasmi-e, ami egyszer csak kialakul egy helyből, ahol sokáig él valaki, vagy olyasmi, amit a végén megtalál az ember, ha elég sokáig és elég erősen akarja.”

“A dolgok nem úgy alakultak, ahogy kellett volna, de mit tehet az ember? Úgy kell fogadnunk az életet, ahogy jön, és amennyire lehet, ki kell hoznunk belőle a legjobbat.”

“Víz alatt élek. Minden lassú és távoli. Tudom, hogy odafenn van egy világ, egy napsütötte, gyors világ, ahol az idő úgy pereg, ahogyan homokórában a száraz homok, de itt lenn, ahol én vagyok, levegő és hang és idő és érzés mind sűrű és vastag.(Az időutazó felesége)”

“Nem látja, hogy rám hiába villog, nekem senki se kell, aki nem tökéletesen az enyém? Maga mindenkit berakna egy dobozba, aztán mikor ki kell, azt veszi elő, ez itt a barátnőm, ez az unokatestvérem, ez az öreg keresztanyám, ez a szerelmem, ez az orvosom, ez a préselt virág Rhodosz szigetéről, na, hagyjon engem békén. Ha egyszer nem leszek, majd nézzen ki olykor a temetőbe, az elég, ha nem vállaltam azt az embert barátnak, mert férjnek óhajtottam, maga se játssza itt nekem azt, hogy maga az én meg nem született gyermekem.”