“Nem a cél a lényeg, ami felé igyekszünk, hanem az út, amin haladunk.”

“The magic of fiction lies in deluding reason that it is fiction.”

“Nem! Nem! Nem! A szenvedésem igenis számít. Élni akarok. Muszáj belekevernem az életemet a világegyetem életébe. Az élet egy kémlelőnyílás, az egyetlen pici út egy végtelenségbe – hogyan hagyhatnám ki ezt a kurta, szűk pillantást, amit a világra vethetek? Nekem csak ez jutott!”

“Ezt a világot nem az atombomba fogja elpusztítani, akármit is írnak az újságok, hanem a nevetségesség, a banalitás, és az a megátalkodott szokás, hogy mindenből viccet csinálunk, méghozzá rossz viccet.”

“Fáradt vagy, mert főzöl, és takarítasz, és vásárolsz, és nem sikerül senkit se találnod, akit elviselsz a közeledben, mert nem valakit keresel te, hanem azt az egyetlent, aki soha többé nem jön el hozzád, Emerencet.”

“Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam: én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.”

“A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”