“Blue-nak elakadt a lélegzete. - Jézusom, csak nem vette elő?Dean nem tehetett róla. Lenézett az ágyékára.A lány azonban a minibárt nézte. Ledobta a vázlatfüzetét, elrohant a férfi mellett és felkaptaaz árlistát. - Ezt nézze! Huszonöt dollár egy kisüveges ásványvíz. Három dollár egy Snickers.Egy Snickers!”

“Nem! Nem! Nem! A szenvedésem igenis számít. Élni akarok. Muszáj belekevernem az életemet a világegyetem életébe. Az élet egy kémlelőnyílás, az egyetlen pici út egy végtelenségbe – hogyan hagyhatnám ki ezt a kurta, szűk pillantást, amit a világra vethetek? Nekem csak ez jutott!”

“A végzetünk többnyire az utcasarkon hever. Egy darab kutyaszar, egy lotyó vagy egy lottóárus... a szerencse három leggyakoribb megtestesülési formája. Egy biztos: soha nem megy házhoz. Nekünk kell érte mennünk!”

“Nem voltam több egy kisfiúnál, aki azt hiszi, hogy övé az egész világ, csak mert egy órára birtokba vehette a mindenséget, s még nem tudja, hogy egy másodperc alatt elveszítheti.”

“A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

“Semmi sem valódi, csak a jelen, és én máris érzem, századok súlya fojtogat. Élt egy lány száz évvel ezelőtt is, mint ahogy én most. Ő halott. Én vagyok a jelen, de tudom, hogy egyszer én is eltűnök. A nagy pillanat, a lángcsóva, jön és megy, véghetetlen futóhomok. Nem akarok meghalni, nem.”