“Az vagyok, amit érzek, gondolok és teszek. Szeretném minél teljesebben kifejezni a lényemet, mert valahogy úgy érzem, csak ezzel igazolhatom, hogy élek. Ha az a dolgom, hogy kifejezzem, ami vagyok, kell valami ugródeszka, módszer, életelv- hogy a saját kis gyászos, személyes káoszomból önkényes és ideiglenes szervezetet építsek föl. Csak most kezdek ráébredni, milyen álságos és szűkre szabott is lesz ez az ugródeszka, ez a szabvány. Ez az, amivel olyan nehéz szembenézni.”

“Mindig az jár a fejemben, hogy van valahol egy folyó, aminek nagyon gyors a sodrása. És ott a vízben az a két ember, és kapaszkodnak egymásba, kapaszkodnak, ahogy csak tudnak, de végül nem bírják tovább. Túlságosan erős az áramlat. El kell engedniük egymást, és elsodródnak egymástól. Úgy érzem, hogy velünk is ez a helyzet. Igazán kár, Kath, mert egész életünkben szerettük egymást. Mégsem maradhatunk együtt örökre.”

“Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk.”

“Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.”

“Nemcsak a gimnazisták, de a tiszteletre méltó tudósok sem veszik észre, hogy a fizika és az asztronómia unalmas, sőt visszataszító, sőt mi több egyszerűen őrült délibáb, az a bizonyos lyuk, amelyiket persze szintén lehet szeretni és tisztelni. A lyukimádók, azt mondják, a mai napig nem tűntek el az isten háta mögötti Szibériából. Nekem pedig, bűnös léleknek, sehogyan sem fér a fejembe: hogyan tud ez a föld mozogni? Tankönyveket olvastam, valaha magam is asztronómusnak akartam lenni, sőt egy asztronómust vettem feleségül. De még mindig nem tudom magam meggyőzni arról, hogy a föld forog, és nincs semmiféle égbolt. Csak valami ingamozgások vannak, meg valami parallaxisok, valami elhajlások valahonnan valahová… Nem túl meggyőző. Valahogy olyan híg az egész. Hiszen az egész földről van szó, önök meg itt valami ingákat lóbálnak. És ami a fő, hogy ez az egész olyan kényelmetlen, idegen, gonosz, kegyetlen.”

“A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”