“Ez volt színes, szélesvásznú álmaim időszaka. Anyám úgy hitte, óriási mennyiségű alvásra van szükségem, így aztán sosem voltam igazán fáradt, amikor lefeküdtem. Ez volt a nap legjobb része, amikor fekhettem a megfoghatatlan félhomályban, félálomban, formálva fejemben tulajdon álmaimat. Repülő álmaim oly hihetőek voltak, akár Dalí tájképei, oly valóságosak, hogy hirtelen összerándulva ébredtem belőlük, azzal a fulladó érzéssel, hogy Ikaroszként hulltam alá az égből, s éppen idejében fogott föl puha ágyam.(Superman és Paula Brown új kezeslábasa)”

“Az vagyok, amit érzek, gondolok és teszek. Szeretném minél teljesebben kifejezni a lényemet, mert valahogy úgy érzem, csak ezzel igazolhatom, hogy élek. Ha az a dolgom, hogy kifejezzem, ami vagyok, kell valami ugródeszka, módszer, életelv- hogy a saját kis gyászos, személyes káoszomból önkényes és ideiglenes szervezetet építsek föl. Csak most kezdek ráébredni, milyen álságos és szűkre szabott is lesz ez az ugródeszka, ez a szabvány. Ez az, amivel olyan nehéz szembenézni.”

“...mert maguk voltak a létezés, miközben a létezésből mégis ki voltak zárva, vagyis oly közel estek a létezéshez, hogy azonossá váltak vele, és a létezés nem látszik soha, így hát ha itt voltak is, amikor nem voltak itt, belőlük soha nem maradt semmi, csak a vágyakozás, hogy jöjjenek, csak a félelem, hogy jönni fognak, csak az emlékük maradt, hogy jártak itt, de a legfájóbb az volt, nézett föl Genji herceg unokája az égre, hogy amelyik egyszer itt volt, az soha többé nem jött vissza.”

“Van egy nap, amelyet sosem fogsz elfelejteni, bármennyire próbálod is. Mindig eszedbe jut, amikor eljön a nyár, s már eléggé meleg az idő az evezéshez. Amikor itt az első kéklő júniusi nap, kél az emlék, elevenen, kristálytisztán, mintha könnyeken át látnád…(Egy júniusi nap)”

“[...]Apám eltökélt szándéka volt, hogy hazájába - és gyerekei életébe - elhozza a huszadik századot. Egyszer meghallottam, hogy anyám megkérdezte tőle:- A gyerekek a családon belül fognak házasságot kötni?Lélegzet-visszafojtva vártam a választ.- Nem akarom azt, hogy a fiúk elvegyék valamelyik unokatestvérüket, és bezárják az asszonyt a házunkba, és azt sem akarom, hogy a lányaimat élve eltemessék valamelyik rokon házának négy fala közé - hallottam, nagy megkönnyebbülésemre, apám válaszát. - Előbb hadd végezzék el az iskolát. Aztán majd eldönthetik, hogy mihez kezdenek az életükkel.Hasonló módon reagált arra is, amikor anyám először adta rám a burkát. Vonattal mentünk Karacsiból Larkánába, amikor anyám elővette a fekete, gézszerű anyagból készült leplet, és rám adta.- Már nem vagy kislány - mondta, árnyalatnyi sajnálkozással a hangjában. A konzervatív földbirtokoscsaládoknak ezzel az ősrégi rítusával átléptem a gyermekkor világából a felnőtt világba. De milyen kiábrándító volt ez a világ! Az ég, a fű, a virágok színe eltűnt, minden szürke és néma lett. A szememet eltakaró kelme mindent elmosódottá tett. A vonatról leszállva még a járásban is akadályozott a fejem búbjától a lábujjamig az egész testemet beborító anyag. A legkisebb fuvallattól is elzárva patakokban folyt rólam az izzadság.- Pinkie ma vette fel először a burkáját - mondta anyám apámnak, amikor Al-Murtazába értünk.Apám hosszú ideig hallgatott, majd így szólt:- Nem kell viselnie. A próféta maga mondta, hogy a legjobb fátyol az, ami a szem mögött van.* Ne a ruházata, hanem az esze és a jelleme alapján ítéljék meg. - Én lettem hát az első Bhutto lány, aki megszabadult az örök félhomályban töltött élettől.[...]”

“Miért ne próbálhatnám föl a különféle életeket éppúgy, mint a ruhákat, hogy lássam, melyik illik rám és hozzám a legjobban?”

“-Tudom – mondta csöndesen Tracy –, de mégis meg fogsz változni, akár akarod, akár nem. Semmi nem marad ugyanaz. Semmi, gondolta Millicent. Milyen rémes is lenne, ha az ember sosem változna… ha az élete végéig az a néhány évvel korábbi, unalmas és szégyenlős Millicent maradna. Szerencsére azonban az ember mindig változik, fejlődik, halad.(Beavatás)”