“Van valami végleges abban, ahogyan valaki eltűnik lassan az úton, nem fordul meg, nem néz vissza. (…) Van valami végtelenül nyomorúságos, végtelenül végleges az üres útban. Csak mégy tovább, hallgatsz.(Egy júniusi nap)”

“Van egy nap, amelyet sosem fogsz elfelejteni, bármennyire próbálod is. Mindig eszedbe jut, amikor eljön a nyár, s már eléggé meleg az idő az evezéshez. Amikor itt az első kéklő júniusi nap, kél az emlék, elevenen, kristálytisztán, mintha könnyeken át látnád…(Egy júniusi nap)”

“Olyan tökéletes júniusi nap van, amilyet mindig szeretnél leírni, de sosem sikerül. Képzeld el a frissen mosott vászon illatát, az eső után száradó édes fűét, képzeld el a sávokban táncoló napfényt a réten, a mentalevelek ízét a nyelveden, a tulipánok fess ragyogását a kertben, zöld, sárgává fogyó, kékké növekvő árnyak… a vakító fény… a nap forró érintése a bőrödön… a napfény vakító nyílvesszői, amint visszapattannak a víz mély, üveges kékjéről…az elragadtatás… növekvő, szétpattanó buborékok… a sikló mozgás… a víz folyékony éneke az evező nyomán… táncoló színfoltok: mindezt szeretni kell, dédelgetni. Soha többé nem jő ilyen nap!(Egy júniusi nap)”

“-Tudom – mondta csöndesen Tracy –, de mégis meg fogsz változni, akár akarod, akár nem. Semmi nem marad ugyanaz. Semmi, gondolta Millicent. Milyen rémes is lenne, ha az ember sosem változna… ha az élete végéig az a néhány évvel korábbi, unalmas és szégyenlős Millicent maradna. Szerencsére azonban az ember mindig változik, fejlődik, halad.(Beavatás)”

“Az vagyok, amit érzek, gondolok és teszek. Szeretném minél teljesebben kifejezni a lényemet, mert valahogy úgy érzem, csak ezzel igazolhatom, hogy élek. Ha az a dolgom, hogy kifejezzem, ami vagyok, kell valami ugródeszka, módszer, életelv- hogy a saját kis gyászos, személyes káoszomból önkényes és ideiglenes szervezetet építsek föl. Csak most kezdek ráébredni, milyen álságos és szűkre szabott is lesz ez az ugródeszka, ez a szabvány. Ez az, amivel olyan nehéz szembenézni.”

“Nagyon elcsodálkozott, hogy neve is van, és hogy épp így hívják, Kasornya Kálmán. Nem valami dallamos vezetéknév, de van benne valami szomorú muzsika. Alapjában az is furcsa, hogy néhány betű jelent egy egész embert.(Borotva)”

“Nemcsak a gimnazisták, de a tiszteletre méltó tudósok sem veszik észre, hogy a fizika és az asztronómia unalmas, sőt visszataszító, sőt mi több egyszerűen őrült délibáb, az a bizonyos lyuk, amelyiket persze szintén lehet szeretni és tisztelni. A lyukimádók, azt mondják, a mai napig nem tűntek el az isten háta mögötti Szibériából. Nekem pedig, bűnös léleknek, sehogyan sem fér a fejembe: hogyan tud ez a föld mozogni? Tankönyveket olvastam, valaha magam is asztronómusnak akartam lenni, sőt egy asztronómust vettem feleségül. De még mindig nem tudom magam meggyőzni arról, hogy a föld forog, és nincs semmiféle égbolt. Csak valami ingamozgások vannak, meg valami parallaxisok, valami elhajlások valahonnan valahová… Nem túl meggyőző. Valahogy olyan híg az egész. Hiszen az egész földről van szó, önök meg itt valami ingákat lóbálnak. És ami a fő, hogy ez az egész olyan kényelmetlen, idegen, gonosz, kegyetlen.”