“-Mi, hátramaradottak, utadra bocsátunk. Sok év rabság vaskapujáról leverve a lakat. Menj hát szabadon a gyönyörű országba. Bocsáss meg nekünk, e befelhőzött világon szenvedőknek. Vezess bennünket, várj bennünket, ahogyan mi téged várunk. Még viszontlátjuk egymást.”

“Miért költöznek el az emberek? Mi veszi rá őket, hogy feltépjék gyökereiket és elhagyjanak mindent, amit ismernek, a látóhatáron túli ismeretlenért? Miért másszák meg a formaságoknak e Mount Everestjét, amitől az ember koldusnak érzi magát? Miért lépnek be ebbe a dzsungelbe, ahol minden új, idegen és nehéz? A válasz ugyanaz az egész világon: az emberek a jobb élet reményében költöznek el.”

“Félek. Hogy miről? Leginkább a meg nem élt élettől. Mi számít?”

“Tudjátok – mondta –, azt hiszem, inkább vagyok ember, mint isten. Nekünk nincsen szükségünk rá, hogy higgyenek bennünk. Mi csak élünk, mindentől függetlenül.”

“Scrivendo mi innamoro delle parole e mi convinco di tutto.”

“Venuta la sera, mi ritorno a casa ed entro nel mio scrittoio; e in sull'uscio mi spoglio quella veste cotidiana, piena di fango e di loto, e mi metto panni reali e curiali; e rivestito condecentemente, entro nelle antique corti delli antiqui huomini, dove, da loro ricevuto amorevolmente, mi pasco di quel cibo che solum è mio e ch'io nacqui per lui; dove io non mi vergogno parlare con loro e domandarli della ragione delle loro azioni; e quelli per loro humanità mi rispondono; e non sento per quattro hore di tempo alcuna noia, sdimentico ogni affanno, non temo la povertà, non mi sbigottisce la morte: tutto mi transferisco in loro.”