“Az emberek a kimerítő, elnyűvő szorongás miatt költöznek el. A miatt a mardosó érzés miatt, hogy mindegy, milyen keményen dolgoznak, erőfeszítésük nem hoz semmi eredményt, hogy amit egy éven át felépítenek, egy nap alatt ledöntik mások. A miatt a sejtelem miatt, hogy a jövő el van zárva, hogy ők még csak boldogulhatnak, de a gyerekeik már nem. A miatt az érzés miatt, hogy semmi sem fog változni, hogy boldogok és jómódúak csak máshol lehetnek.”

“Nem voltam több egy kisfiúnál, aki azt hiszi, hogy övé az egész világ, csak mert egy órára birtokba vehette a mindenséget, s még nem tudja, hogy egy másodperc alatt elveszítheti.”

“És ez még semmi. Mindig akadnak olyanok, akik felvállalják, hogy megvédik Istent, mintha a Végső Valóság, a lét fenntartó kerete gyenge és tehetetlen volna. Ezek az emberek elmennek egy lepra torzította nő mellett, aki pár fillérért koldul, elmennek a rongyokba öltözött, utcán lakó gyerekek mellett, és azt gondolják: „Hát igen, ez már csak így van.” De ha felfigyelnek valami Isten elleni apró sérelemre, az már egészen más ügy. Az arcuk kivörösödik, mellkasuk zihál, dühös szavakat fröcskölnek. Felháborodásuk foka elképesztő. Elszántságuk félelmetes. Ezek az emberek nem ismerik fel, hogy az Istent belülről kell védelmezni, nem kívülről. Dühüket magukra kellene irányítaniuk. Mert a megmutatkozó gonosz a belső gonosz, akit kiengedtek. A fő harctér a jóért nem a nyilvános aréna területe, hanem minden szív kis tisztása. Közben az özvegyek és a hajléktalan gyerekek sorsa nagyon nehéz, tehát az álszenteknek inkább őket kellene oly buzgón védeniük, nem pedig Istent.”

“Mondanom kell valamit a félelemről. Ez az élet egyetlen igazi ellensége. Csak a félelem tudja legyőzni az életet. Okos, alattomos ellenség, én aztán tudom. Nincs benne tisztesség, kímélet, nem ismer törvényt, sem illendőséget, nem ad irgalmat. Az ember leggyengébb pontjára támad, tévedhetetlenül, könnyedén megtalálja. Mindig az agyban kezdődik. Egyik pillanatban nyugodtnak, magabiztosnak, boldognak érezzük magunkat. Aztán a félelem, a csendes kétség mezébe rejtezve, beoson az agyunkba, mint egy kém. A kétség találkozik a hitetlenséggel, és a hitetlenség megpróbálja kilökni. De a hitetlenség szegényesen felfegyverzett gyalogos katona. A kétség könnyedén elintézi. Az ember szorongani kezd. Jön az ésszerűség, hogy harcoljon értünk. Megnyugszunk. Az ésszerűség fel van szerelve a legújabb haditechnikával. De csodálkozásunkra, a magasabb rendű taktika és sok vitathatatlan győzelem ellenére az ésszerűséget leterítik. Érezzük, hogy gyengülünk, ingadozunk. Szorongásunk rémületté változik.A félelem ezután teljesen a testünk felé fordul, amely tudja, hogy szörnyű nagy baj van. A tüdőnk már elrepült, mint egy madár, a beleink elsiklottak, mint egy kígyó. Most a nyelv roskad össze holtan, mint egy oposszum, állkapcsaink pedig egy helyben vágtatnak. A fülünk megsüketül. Izmaink reszketni kezdenek, mintha maláriát kaptak volna, és a térdünk úgy remeg, mintha táncolna. És ugyanez történik a testünk többi részével. Minden részünk, a neki legalkalmasabb módon, szétesik. Csak a szemünk működik jól. Mindig megfelelő figyelemmel kíséri a félelmet.Elhamarkodott döntéseket hozunk. Elűzzük legutolsó szövetségeseinket: a reményt és a bizalmat. És máris legyőztük magunkat. Á félelem, ami végtére csak egy érzet, diadalmaskodott rajtunk.Nehéz a dolgot szavakba foglalni. Mert a félelem, az igazi félelem, ami alapjainkban ráz meg, amit akkor érzünk, ha szemtől szembe kell állnunk halandó végünkkel, úgy befészkeli magát az emlékezetbe, mint az üszök: igyekszik mindent elrohasztani, még a szavakat is, amelyekkel beszélnénk róla. Épp ezért küzdenünk kell, hogy kifejezhessük. Keményen küzdenünk kell, hogy a szavak fényével rávilágítsunk. Mert ha nem küzdünk, ha a félelmünk szótlan sötétséggé válik, amelyet elkerülünk, amelyet talán még elfelejtenünk is sikerül, kitesszük magunkat a félelem újabb támadásainak, mert igazából sohasem szálltunk szembe az ellenféllel, amely legyőzött bennünket.”

“...mert maguk voltak a létezés, miközben a létezésből mégis ki voltak zárva, vagyis oly közel estek a létezéshez, hogy azonossá váltak vele, és a létezés nem látszik soha, így hát ha itt voltak is, amikor nem voltak itt, belőlük soha nem maradt semmi, csak a vágyakozás, hogy jöjjenek, csak a félelem, hogy jönni fognak, csak az emlékük maradt, hogy jártak itt, de a legfájóbb az volt, nézett föl Genji herceg unokája az égre, hogy amelyik egyszer itt volt, az soha többé nem jött vissza.”

“Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből.”

“Az irigység a középszerűek vallása. Megnyugtatja őket, csillapítja mardosó nyugtalanságukat, és végső soron szétrohasztja a lelküket, mert addig igazolják vele a kapzsiságukat és fukarságukat, amíg már maguk is elhiszik, hogy az jó, és hogy a mennyország kapui csak a magukfajta korcsok előtt nyílnak meg; akik úgy élik le az életüket, hogy semmi nyomot nem hagynak a szánalmas igyekezeten kívül, hogy másokat lehúzzanak, hogy kizárják, sőt ha lehet, tönkretegyék őket; akik puszta létükkel, önmagukkal bizonyítják, milyen szegények lélekben, szellemben és testben. Boldog az, akit a hülyék megugatnak, mert a lelke nem lesz a martalékuk.”