“Ha mi, állampolgárok nem támogatjuk művészeinket, akkor feláldozzuk képzeletünket a durva valóság oltárán, s végül már nem hiszünk semmiben, és értéktelen álmokat álmodunk.”

“Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.”

“Az emberek, gondoltam, biztonságra vágynak. Képtelenek elviselni a gondolatot, hogy szeretteik már nem léteznek, és magukat sem tudják nem létezőnek elképzelni. Végül azt írtam, hogy az emberek azért hisznek a túlvilágban, mert nem tudják elviselni, hogy ne így tegyenek.”

“A háborúnak nincs emlékezete, mivel senkinek sincs bátorsága ahhoz, hogy megértse, mi is történt valójában; aztán egyszer csak nem marad szemtanú, aki elmesélhetné; eljön a pillanat, amikor már senki sem emlékszik, s akkor kezdődik elölről az egész, új arccal, új néven, és azt is felfalja, amit maga után hagyott.”

“A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni, ami már nem álom. Hogy egyszer, életemben egyetlenegyszer nem az alvás agyvérszegénységében, hanem valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető. Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem, mint az Istennek, és én is azt hittem magamról abban a végzetes percben, isten vagyok, bölcs, megfontolt, jó és racionális. Tévedtünk mind a ketten, az is, aki bízott bennem, és én is, aki elbíztam magamat.”

“[...] Másnap, korán reggel feketében, halkan beszélgetve haladt egy csoport Erdély legszebb parkjában, Kolozsvár híres Házsongárdi temetőjében. Ilona grófnét, Erdély egyik utolsó nagyasszonyát temették a családi kriptába. A kripta így vagy úgy átvészelte a háborúkat és a társadalmi egyenlőtlenségeket még a halál kertjében is gyakran korrigálni akaró rendszert, ami a sírboltok többségét lebontatta. Ilona nénit sokan szerették Kolozsváron. Sokan voltak a temetésén is. Sokan sokfelől. Anna fejében emlékek és mesék keveredtek.Ilona nénin nem változtatott az sem, hogy a kitelepítés után a ládagyárban az utcalányokkal együtt szegezte a gyalulatlan deszkát. A lányokat a rendszer igyekezett a csomagolóipar piaci igényeinek kiszolgálására átnevelni, Ilona nénit pedig valószínűleg a grófnék rendszerbomlasztó délutáni teázási szokásáról gondolták leszoktatni a ládaszegezéssel.Ilona néni pedig igazán nem volt egy kizsákmányoló alkat, a főkomornyikra is szó nélkül ráhagyta, amikor az foghegyről szólt vissza, hogy márpedig itt a szőnyeg alatt soha nem volt és nem is lesz vikszolás. Mondta ezt a madarasi kastélyban, ahová Ilona néni igen fiatalon férjhez ment, oly fiatalon, hogy vagy a vikszolás rendeltetését, vagy a főkomornyik helyzetét nem tudta bemérni elsőre, és valószínűleg másodikra sem, mert a padló maradt kopott, színtelen a hallban a nagy perzsaszőnyeg alatt, ahogy addig is. Ilona néni mindenesetre később, amikor úgy alakult, a ládagyárban, már egyáltalán nem kérdezősködött. Egy idő után a lányok is tisztelték és szerették, s ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy ha Ilona néni kiment friss levegőt szívni a cigarettaszünetben, akkor a gyárudvaron szivarozó lányok nem káromkodtak, és nem mesélték egymásnak szórakoztatásul szaftos múltjuk kellemes vagy kellemetlen emlékeit. Egy-két nap után már arrébb mentek, hogy Ilona néninek ne kelljen végighallgatnia, ha ilyesmi forszírozódott tematikailag, mert csak úgy maguktól, rendszerellenesen szégyellték előtte mondani. Később inkább maradtak, és másról beszéltek, igyekezve, hogy kerüljék a szokásos jelzős szerkezeteket és kötőszavakat. Nem akarták megbántani azzal, hogy magára hagyják. Pedig Ilona néni nem szólt, nem kért, csendben elviselte, ha eleinte még a jelenlétében el-elcsattantak liezonok plasztikus slusszpoénjai. Ilona néni mindig mosolygott, és néha elmondta, ha kérdezték előző életéről, hogy úrinő este hat előtt nem visel briliánst. Kivéve a jegygyűrűjét. Hamisat meg semmikor sem. Hogy a csipkét nem hajtogatják, mert törik, a damasztot nem keményítik, hanem frissen áztatják-vasalják, mielőtt használják, mert meglátszik a hajtogatás éle.Később, a nyolcvanas években, amikor már jegyre adták a kenyeret, vajat Kolozsváron – húst még jegyre sem –, [...]”